Életkorok, kapcsolatok, illem a táncházban

Belépek az öltözőbe, ahol a hölgyek szorgos pakolászás közben épp a legutóbbi táncházi élményeiket mesélik. Csendesen hallgatom őket, nehogy megzavarjam a beszélgetést.?

– Jajj, nagyon jó volt, a zenekar is annyira lelkesen játszott, hogy öröm volt hallgatni.

– Táncolni is nagyon jó volt rá, a lábunk alá húzták!

– Hát lehet, sajnos engem nem kért fel senki. Olyan elszomorító, hogy a korombeli férfiak a tizen-huszonéves lányokat viszik táncba. Mi meg ott ácsorgunk a szélén.

– Egyetértek. Mi a csajokkal eléggé furán érezzük magunkat ilyenkor, a srácok az együttesből meg nem elég gyorsak, mindig ott ténferegnek, amíg minket fel nem kér egy „öregúr”. Pedig múltkor már inkább bevonultunk a mosdóba is elbújni. Olyan kínos...

Miközben hallgatom a diskurzust, mélyen egyetértek, és azon gondolkodom, hogyan borulhatott fel ennyire napjainkra a táncházi illem.? Ha legáltalánosabban nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy régen bizony az ifjú bálozók egymással táncoltak, nem a nagyapjukkal. A nagyapa a nagymama párja volt, a szülők is együtt ropták. A rokonok felkérték egymást, pl. az unokabáty az unokahúgát, de legtöbbször azonos generációból kerültek ki a párok. Ez segítette az ismerkedést, az életben való társ megtalálását, a saját korosztállyal való kapcsolatok erősítését. Persze kivételek mindig vannak, volt, hogy házas ember leánnyal táncolt, legény a szomszédasszonyt forgatta meg, éppen ezért nem is részletezném a táncházi illemet, mindössze néhány triviális gondolatot foglaltam össze az általánosan elfogadott szabályairól.

Tiszta sor, hogy mára a táncházi szabályrendszer nem így működik, ill. nem minden esetben. Az okok között lehetnek a teljesség igénye nélkül, hogy sok egyedülálló felnőtt jár táncházba, a társadalom pedig ezerrel nyomja a férfiak arcába, hogy a friss hús a legropogósabb. Nem segít a kapuzárási pánik sem. A fiatal fiúk, srácok pedig – szintén társadalmi nyomás miatt – a „szétcsapom a lábammal” fejezik ki férfiasságukat, nem azzal, hogy kedvesen felkérik a lányokat. Sok leányzó inkább nem várja meg, míg táncba hívják, inkább odamegy ő a kiszemelt fiúhoz, hiszen olyan világban élünk, ahol egy nő szerezze meg magának, amit akar, legyen önálló mindenben. Nyer-nyer, hiszen a lányok táncpartnerhez jutnak a korosztályukból, a fiúk fitogtathatják tehetségüket virtuóz lábfiguráikkal. De mi van azokkal a nőkkel, akik 40-50 éves korukra egyedül vannak, azonban túl „régimódiak” ahhoz, hogy ők kérjék fel a férfiakat. Bizony ők állnak a táncparkett szélén…

És mindebben a helyzetben a tánc lényege vész oda. Hol van az az egészséges férfi-női viszony, amit a néptánc megjelenít? Hol van az, hogy a férfi udvarias, egyenlő partnerének tekinti a nőt, mégis biztonságot teremt számára, elnyomás nélkül? Hol van az, hogy a nő támaszkodhat a férfira, de minden megalázottság nélkül érezheti nőiesnek magát az oldalán? Egy adott életkor nehézségeit, igényeit, örömeit az érti meg leginkább, aki hasonló korban van. Egy adott életkorú férfi táncát, mozgását az a nő tudja kiegészíteni, aki hasonló korú, ezáltal megérti, nem érti félre a (táncbéli) jeleit.

Persze, mindig van kivétel, mindig van, akikre mindez egyáltalán nem jellemző. Semmiképp sem szeretném ráhúzni ezt arra, akinek nem inge, mégis úgy érzem, a jelenség létezik, és nem árthat, ha szó esik róla, és nem csak a női öltözőben. ❓Kíváncsi vagyok, vajon a férfi öltözőben, mi az a téma, ami időről időre előkerül és beszélni kellene róla, nem csak férfiak között.❓

Szögezzük le: a bevezetőben írt párbeszéd nem szó szerinti idézés, de a tartalma valós, akár ezekkel a szavakkal is elhangozhatott volna. Az írás személyes tapasztalatokon alapul, nem célja az általánosítás, viszont cél az, hogy beszéljünk egy létező változásról, ami vélhetően sokak számára kellemetlen. Talán ez a cikk, még ha kis körökben is, segít felnyitni a szemeket és gondolatébresztő hatású. Ha csak páran elolvassák, esetleg megszívlelik, már hasznosnak mondható. Ha más, ehhez kapcsolódó témák is előbukkannak, melyekről beszélgetni (és nem vitázni!!!) érdemes, akkor nagyon megérte!?

Gondolataimat azzal zárnám, hogy szerintem kivételes helyzetben vagyunk azzal, hogy a táncházaink ma is nagy népszerűségnek örvendenek és ilyen minőségi módon szórakozhatunk. Amellett, hogy közösségi színtereket biztosítanak számunkra, a kultúránkat is megélhetjük általuk. Hagyományainkat pedig ne csak a táncos mozdulataink tükrözzék, hanem teljes hozzáállásunk!

Kérlek, oszd meg cikket és a véleményed, ha Neked is vannak gondolataid, megéléseid a téma kapcsán! Igazán kíváncsi vagyok!

Szerző: Horányi-Pirók Panka